Javasolnék egy modellt, ami messze nem teljes, de az adott helyzetre alkalmazható leegyszerűsítés: legyen az, hogy egy szervezetnek ill. egy kultúrának két dimenziója van: centralizált vagy decentralizált, illetve fanatikus vagy nem fanatikus.
A birodalmi Japán fanatikus és centralizált kultúra volt. A fanatizmus sok fejfájást okozott a szövetségeseknek, egészen addig, amíg nem sikerült térdre kényszeríteni őket. Utána viszont gond egy szál sem: egy ennyire centralizált kultúrában a Császár szava parancs. Nem politikai parancs: isteni parancs. Ha a Csaszi azt mondta, hogy mostantól kuss van, fiúk, és béke van, akkor további ellenállásnak semmiféle helye nincs: mert nincs kinek, nincs minek a nevében ellenállni. Bármiféle harc, ellenállás csak a Császár nevében képzelhető el, aki a Császár akaratával ellentétesen cselekszik, automatikusan áruló és kitagadott. Fel sem merülhet az a kombináció fanatikuséknál, hogy maga a Császár lehet áruló: a Császár nem a nemzet éppen aktuális vezetője, hanem maga a nemzet, annak spirituális megtestesülése, definíció szerint nem lehet áruló. Árulás csak a Császárral szemben képzelhető el. Ezért egy fanatikus és centralizált kultúrával békét lehet kötni: békét kell kötni a központi vezetővel, és kész, le van vajazva az ügy.
A másik véglet az IRA. Az IRA decentralizált: amikor sikerült békét kötni vele, akkor lett Ideiglenes IRA, a hírhedt "provók". Utána azokkal is sikerült, most van valamiféle "Real IRA", de az már csak bohózat. Az IRA történelme elég sok belharcot ismer, a legszebb talán az volt, amikor Michael Collins emberei a britektől kapott tüzérséggel lőtték a náluknál fanatikusabbakat. Nincs elmozdíthatatlan központi vezető, ha az éppen aktuális vezetőség békét akarna kötni, mindig ki lehet kiáltani árulónak őket és egy radikálisabb hadúr zászlója alá gyülekezni. Mindig jöhet valaki más, aki még radikálisabb a többinél, a többit árulónak tekinti és magát tekinti az igaz ügy egyetlen képviselőjének.
Ám az IRA nem volt fanatikus. Nem meghalni akartak az ügyért, hanem egy független és egyesült Irországban boldogan élni. Voltak fanatikusok, nem mondom, gondolok itt az elhíresült éhségsztrájkra, de nem az volt a jellemző. Mint a nemzeti szabadságharcosok általában, nem mártírok akartak lenni, hanem győzni, majd élvezni a győzelem gyümölcseit. Ezért, emiatt lehetett egy idő után tárgyalni és kiegyezni, békét kötni velük. Akinek nem a harc az élete, hanem a győzelem, függetlenség és béke gyümölcseire vágyik, az egy idő után belefárad és hajlik a kompromisszumokra, lásd: 1867.
Irak és a muszlim terrorizmus/gerillaharc (sőt, gyakran a szekuláris arab terrorizmus/gerillaharc is) egyszerre fanatikus és decentralizált. Nem feltétlenül akarnak életben maradni, győzni és élvezni azt, ami utána jön: a mártírhalál is éppúgy megfelelő opció nekik, mint a japán kamikaze-pilótáknak. Ugyanakkor nincs Császár, akinek a szava megfellebbezhetetlen isteni parancs: akárcsak az IRA esetében, náluk is az van, hogy X. vezetővel békét kötsz és annyit érhetsz csak el vele, hogy kikiáltják árulónak és Y. vezető viszi tovább a dolgot, ugyanúgy.
Szóval ez, az egyszerre fanatikus és decentralizált szervezetek - a régi törzsi, vérbosszús arab kultúra öröksége - , ez viszonylag új jelenség és szerintem nincs még semmiféle kipróbált stratégia arra, hogy mit lehet kezdeni vele.
A másik véglet az IRA. Az IRA decentralizált: amikor sikerült békét kötni vele, akkor lett Ideiglenes IRA, a hírhedt "provók". Utána azokkal is sikerült, most van valamiféle "Real IRA", de az már csak bohózat. Az IRA történelme elég sok belharcot ismer, a legszebb talán az volt, amikor Michael Collins emberei a britektől kapott tüzérséggel lőtték a náluknál fanatikusabbakat. Nincs elmozdíthatatlan központi vezető, ha az éppen aktuális vezetőség békét akarna kötni, mindig ki lehet kiáltani árulónak őket és egy radikálisabb hadúr zászlója alá gyülekezni. Mindig jöhet valaki más, aki még radikálisabb a többinél, a többit árulónak tekinti és magát tekinti az igaz ügy egyetlen képviselőjének.
Ám az IRA nem volt fanatikus. Nem meghalni akartak az ügyért, hanem egy független és egyesült Irországban boldogan élni. Voltak fanatikusok, nem mondom, gondolok itt az elhíresült éhségsztrájkra, de nem az volt a jellemző. Mint a nemzeti szabadságharcosok általában, nem mártírok akartak lenni, hanem győzni, majd élvezni a győzelem gyümölcseit. Ezért, emiatt lehetett egy idő után tárgyalni és kiegyezni, békét kötni velük. Akinek nem a harc az élete, hanem a győzelem, függetlenség és béke gyümölcseire vágyik, az egy idő után belefárad és hajlik a kompromisszumokra, lásd: 1867.
Irak és a muszlim terrorizmus/gerillaharc (sőt, gyakran a szekuláris arab terrorizmus/gerillaharc is) egyszerre fanatikus és decentralizált. Nem feltétlenül akarnak életben maradni, győzni és élvezni azt, ami utána jön: a mártírhalál is éppúgy megfelelő opció nekik, mint a japán kamikaze-pilótáknak. Ugyanakkor nincs Császár, akinek a szava megfellebbezhetetlen isteni parancs: akárcsak az IRA esetében, náluk is az van, hogy X. vezetővel békét kötsz és annyit érhetsz csak el vele, hogy kikiáltják árulónak és Y. vezető viszi tovább a dolgot, ugyanúgy.
Szóval ez, az egyszerre fanatikus és decentralizált szervezetek - a régi törzsi, vérbosszús arab kultúra öröksége - , ez viszonylag új jelenség és szerintem nincs még semmiféle kipróbált stratégia arra, hogy mit lehet kezdeni vele.
Utolsó kommentek