Tudjuk, hogy a személyes szabadságból nem következik az, hogy mindenki nyer. De persze nem nyerhet mindig mindenki, ez önmagában még kevéssé izmos érv. Ami viszont már komolyabb érv lehet: léteznek-e olyan helyzetek, amik még rosszabbak - amikor a személyes szabadság olyan megoldásokhoz vezet, amelyekben mindegyik fél veszít?
Vegyük azt, hogy van egy szerelmespár, Kati és Pisti. És vegyük alapnak, hogy a kapcsolatuk a személyes szabadságra épül: egyikük sem kényszerítheti a másikat arra, hogy olyasmit tegyen meg, amit nem akar.
Pisti szeretne megnézni egy horrorfilmet a moziban, de Kati nem szereti a horrorfilmeket. Pisti erősen szerelmes, ezért úgy van vele, hogy az a fontos, hogy együtt legyenek, akár a moziban, akár otthon. De persze, ha lehet, akkor ezen belül azért szeretné megnézni. A preferenciasorrendje tehát így néz ki:
elmennek mindketten > otthon maradnak mindketten > Pisti elmegy egyedül
Kati szintén szerelmes, és úgy van vele, hogy legyen azért néha a srácnak is jó. (Oké, oké, most ez egy modell, nem a valóság :-))) ) De ő meg nem akar menni, utálja a horrort, inkább elvan otthon egyedül addig. Neki a fő preferenciája az, hogy a srác menjen el és nézze meg, és ezen belül azért lehetőleg neki meg ne kelljen. Az ő preferenciasorrendje tehát ez:
Pisti elmegy egyedül > elmennek mindketten > otthon maradnak mindketten.
A probléma ott van, hogy a személyes szabadság fenti definíciójából következik, hogy Pisti csak arról dönthet, hogy ő megy-e vagy marad. Egyedül nem akar menni, ezért a közös, kombinált preferencia az, otthon maradnak mindketten > Pisti megy. Kati is csak arról dönthet, hogy ő megy-e vagy marad, ezért a közös, kombinált preferencia az, hogy Pisti megy egyedül > mindketten mennek.
Ez azt eredményezi, hogy otthon maradnak mindketten > mindketten mennek.
De ez paradoxon, mert mindketten külön-külön úgy vélekednek, hogy mindketten mennek > otthon maradnak mindketten. A közös preferencia nem tükrözi az egyéni preferenciákat - ha a személyes szabadság elvét sérthetetlennek tekintjük.
Most ez persze csak egy triviális példa és némi vita után általában megoldható, de azt demonstrálja, amit Amartya Sen vezetett le ennél jóval pontosabb, közgazdasági, matematikai módon, hogy a személyes szabadság önmagában nem vezet Pareto-optimális megoldásokhoz. Ez pedig fontos, mert a Pareto-optimum - az a szituáció, amit nem lehet egyik fél számára sem úgy jobbítani, hogy valaki másnak meg ne legyen rosszabb - kb. az, amit a mindennapi életben optimális, jó megoldásoknak tekintünk.
Sent egyébként nem igazán kedvelem, de ez akkor is érdekes felfedezés. Kb. liberalizmuskritika tudományos igényességgel.
Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Liberal_paradox
Utolsó kommentek