Spiró Györgynek én eddig főleg a közírói tevékenységét ismertem - ami nem nagyon tetszett -, de most elolvastam egy regényét is, A Fogságot. És ez a regény durván meglepett, negatív értelemben. Nem mintha nem lenne jó regény, lejön róla, hogy Spiró tehetséges író - de éppen ezért, SZVSZ iskolapéldája annak, hogyan lehet a tehetséget rosszra használni. Sőt, az, hogy rosszra, az még enyhe kifejezés: ez a regény valami nagyon mély és nagyon sötét egzisztenciális perverzió. Sajnálom ezt az embert. Komolyan.

A Fogság az ókorban játszódik, Tiberius és Caligula alatt, főhőse egy római zsidó fiú, Gaius Theodorus, belső nevén Uri. Gyenge és beteges, csak olvasni szeret, és mivel viszonylag szegény családba született, ahol nemigen voltak "kocka" karrierek, ez megvetetté és kitaszítottá teszi. Azonkívül azért se nagyon szeretik, mert ahhoz a kegyetlen korhoz képest kifejezetten emberséges és tisztességes, valamint a vallásban se szeret túl fanatikus lenni. Tehát egy nagyon is szimpatikus figura, akit a kor körülményei között selejtes senkinek tekintenek.

A regény első felében úgy érződik, hogy Spiró szeretettel formálta meg ezt a figurát, tényleg beleadja a szívét, Uri nagyon is kedvelhetőre sikerül, könnyű azonosulni vele.  Úgy tűnik, Spiró talán egy kicsit magát látja benne. A regény első fele arról szól, hogy Uri először Jeruzsálembe, majd az akkori világ gazdasági és kulturális központjába: Alexandriába kerül, ahol részben szerencséje, részben műveltsége révén magasra emelkedik. Annak ellenére, hogy akarná - nem válik karrieristává, soha nem akar mást, mint olvasni, tanulni, és később esetleg egy könyvtárat eligazgatni. Mégis, szerencséje és szimpatikus természete miatt felkapja, befogadja az alexandriai elit. Igazi sikertörténet, és ha Spiró a regényt happy enddel fejezné be, akkor ez egy amolyan klasszikus "a legkisebb fiú, aki király lesz" sztori lenne, ami szép és felemelő. Vagy legalább nyitva hagyná az élettörténet végét, valahogy úgy, mint a Gyűrűk Urában, ez akkor is lehetne egy szép regény, akkor az maradna meg az olvasóban, hogy ez a jó fej srác remélhetőleg rendben lesz. Vagy végződhetne akár tragikus bukással, amelyben Uri ráfizet a jóindulatára, de bukásában igazi hőssé, mártírrá válik - az is oké lenne, az is felemelő vég, a maga kesernyésebb módján.

Ehhez képest a regény felénél valami elromlik. Nagyon. Spiró mintha nekiállna abszolút tudatosan lerombolni, amit addig felépített: Uri visszakerül Rómába, az ambícióinak vége, anyja nyomására feleségül vesz egy csúnya és buta nőt, akit nem szeret, a fiát, akit szeret, kénytelen eladni rabszolgának, középszerűségben tengeti tovább az életét, és a végén mogorva, keserű öregemberként hal meg. Spiró a végső leépülést és a haláltusát hosszan, gusztustalanul részletezi, és aztán - vége. Konyec. Se katarzis, se tanulság, se győzelem, se felemelő bukás, se semmi. Az embernek rossz íz marad a szájában a végére - elindul egy jó és okos ember egy érdekes élet és szép karrier fele, és egy nagy büdös nulla lesz belőle, egy megkeseredett, mogorva senki. A legszörnyűbb az benne, hogy még csak nem is tiltakozik ellene - akkor legalább, talán, szánni lehetne. De így még azt se lehet. Ez kb. a lehető legrosszabb befejezés - semmiféle érzelmet nem okoz, semmiféle üzenetet nem hordoz.

Olyan ez, mintha valaki órákig építene egy gyönyörű homokvárat a strandon, csak azért, hogy utána jóízűen összerombolhasa. Miért kell egy szimpatikus szereplővel így kitoszni? Legalább drámai, tragikus lenne az a kitoszás. Mit tanít ez így? Hogy hiába vagy okos és jó, semmit nem érsz el vele, még azt sem, hogy legalább szépen emlékezzenek rád, ha meghaltál? Mire jó ez? Mi a fene ez? Intellektuális szadizmus? Vagy valami nagyon mély, egzisztencialista depresszió, afféle "semminek nincs semmi értelme"? Valami nagyon szörnyű nihilizmus, az süt ebből az egészből.

Nem tudom, de nem tudom elképzelni, hogy aki ilyen ír, az az én fogalmaim szerint lelkileg egészséges ember legyen. Valami nagyon mélyen, abban az egyébként intelligens és tehetséges spirói koponyában nagyon durván nem stimmel. Szerintem.

És ez így aztán a közírói tevékenységéből is megmagyaráz ezt-azt.