Man, what'cha do? Kisbazsi meghalt. A fazon ott balra. Nem a fóka, a másik. Meghalt. Olyan furcsa szó. Mit jelent az, hogy meghalt? Annyi élet volt benne, hogy lehetetlen, hogy az  mind csak úgy eltűnt, az egyik pillanatról a másikra, egy motor nyergében, fejjel a földnek, vagy egy kocsinak, vagy a fene tudja, a részleteket nem tudom, még. Ilyen nincs, ilyesmi nem szokott történni, rosszat álmodom, vagy megint be vagyok baszva. Ami igaz, de  az ok-okozati összefüggés fordított: még előtte hallottam. Hallottam. Halottam. Halott. Halott. Dead. Tot.

Eh. Ez így nem lesz jó. A hatodik pálinkát már nem kellene meginni. De. Pillanat, mindjárt jövök.

Man, what'cha do?

Középiskolába jártunk. Mi voltunk a négy fura gyerek. Akik valahogy nem illenek a képbe. Janó meg én főleg varázslós-kardos fantasy irodalomra gyúrtunk, Jenő némi pesszimista filozofálásra meg keményebb rockzenékre, Bazsi úgy nagyjából mindenre, ami kicsit szokatlan és vicces. Mi voltunk azok a srácok, akik valahogy nem illettünk bele semmilyen képbe, túl elvontak voltunk a jól tanuláshoz, túl okosak a rosszul tanuláshoz, a magunk módján akartuk megérteni a világot. A négy fura gyerek, akik nem félresikerültek, de valahogy nem is jól sikerültek, akik valahogy más dimenzióban mérik a minőséget.

Afféle hippi volt, de ez nem jó kifejezés rá. A hippik idióták, akik lustaságuk miatt lázadnak valami ellen, amit nem is értenek. Nem hippi volt. Afféle modern ősember, modern sámán. Szívből utálta a társadalmi kötöttségeket, a formális ruhákat, a formális beszédet. De nem akarta megváltoztatni a világot. Nem volt benne semmi keserűség, semmi világmegváltás, semmi ideológia. Egyszerűen csak ő nem akart így élni, nem akart egy irodában ülni kényelmetlen ruhákban, és érzett magában elég erőt ahhoz, hogy máshogy szervezze az életét. Elment erdésznek. Mindig is szerette a természetet.

Annyira fura. Nem tudom jól elmondani, hogy ki is volt ő. Amit eddig leírtam, az valahogy nem mutatja be. Nem volt félresikerült ember, nem volt műlázadó. Semmilyen lázadó nem volt, nem hogy mű. Semmiféle neheztelés nem volt benne a társadalom, a megszokások ellen. Egyszerűen csak más természet volt és más utat akart járni. Járta is.

Még mindig nem jó. Ez még mindig csak egy különc leírása. Nem az volt. A lényeg az, ahogy az emberekhez viszonyult. Egyrészt meleg szívvel, jóindulattal, másrészt, egy semmit soha komolyan nem vevő ember végtelen humorérzékével. Képtelenség ezt jól megfogalmazni. A legtöbb vicces kedvű ember titkol valami belső fájdalmat. Ő nem titkolt semmit, neki tényleg mindenben az abszurd, a komikus, a vicces volt csak jelen.

De ez megint nem jó. Most meg egy bohócról írok. Nem bohóc volt. Illetve dehogynem, az is - a szó legjobb értelmében - de nem csak az. Valami még mindig kimaradt. Volt valami benne, ami több volt. És pontosan ez a több volt a lényeg.

Az egyik beceneve az volt, hogy Sámán. Találó. Volt az egész lényében valamiféle mély, természetes bölcsesség. Mintha Lord Balfour egyik mondása sugárzott volna belőle: semmi sem számít nagyon, és nagyon kevés dolog számít egyáltalán. Ez a lényeg. Hogy semmi görcs, semmi erőltetettség nem volt benne. Nem jobb híján csinálta, nem pótcselekvésből, hanem emiatt. Mint egy Zen mester. De egy olyan Zen mester, aki a Móricka magazin stílusában süti el a vicceit. És aztán olyan őszintén nevet rajta, hogy nem érzed vulgárisnak. Tőle nem. Tőle valahogy nem.

És ez még mindig kevés. Mert ez a fókaetetős kép elárul valami többet is. Hogy lehet ezt megfogalmazni. Én továbbra is bölcsességnek hívnám. Hívhatjuk szeretetnek is - élet-, ember-, állat- és természetszeretet. Vagy akárhogy. Olyan mindegy. Most már. Nem? Nem. Nem. Pont azért nem mindegy, mert már nem tudom megkérdezni tőle, hogy mire gondolt közben. A fókától sem, de az most nem is érdekel. Azt hiszem, valami fontosra gondolhatott.

Hát, előttem az egész élet, hogy kitaláljam.

Kurvára kíváncsi lettem volna, hogy milyen öregember lesz belőle. Nem lesz. Hogy lehet ezt leírni? Hogy lehet ezt elképzelni? "Nem lesz." Olyan egyszerűen hangzó, két szó. De mégis. Most komolyan. Tényleg ez van? Nem. Lesz. Most komolyan? Ne szórakozz már. Ilyen nincs, ez ellentmondás. Az ilyen életeknek célja van.

És ha éppen ez a célja? Who am I to know? Valakinek meg kell tanítani minket a múlandóságra is, nincs mese. Ez az egyik legfontosabb lecke, akárhogy is.

De így? Köszi, meglettünk volna demonstráció nélkül. Felfogjuk anélkül is. Eh. Most már hiába.

Az ilyen életeknek célja van. Volt. Célja volt. Már megint ez a hülye kis szó. Volt. Kibaszott nehéz ilyet leírni. A szóközt, ami a van és a volt között van, mintha egy ólomdarab nyomná le. Meg egy furcsa valami, ami olyan, mint egy pillanat, de olyan is, mint száz év. Valami időtlen.

Rest in peace, Kisbazsi. Vagy, ha ez is olyan volt, mint a motorbalesetek általában, rest in pieces. Morbid poén, de neked bejött volna. Fura, hogy tudok most viccelni. Nem mintha marha sok lenne kedvem hozzá, de azt hiszem, hogy te ezt akarnád. Sose bírtad, ha túl komolyan és túl érzelgősen állnak hozzád. Pont most kezdjük el? Méltatlan lenne.

Jó utat, Bazsi. Amikor 49 nap múlva reinkarnálódsz, próbálj meg legalább az anyaméhben valahogy nem sörözni, tudom, hogy becsempésznéd simán, csak furcsállná a muter a dolgot. Majd utána, OK? :-)

Nekem meg lassan el kell kezdenem hozzászokni az ilyesmihez. Tessék mondani, ezt hívják felnőttkornak?