Na, most tuti hülyének fogtok nézni :-) De először is hallgassátok meg ezt.

Van egy olyan jóslatom, hogy a következő nagy zenei hullám valamiféle country-szerűség lesz.

Miért? Mert azt hiszem, hogy a zenében - és a zene végül is nem más, mint a korszellem kifejeződésének egyik formája - alapvetően férfias és nőies korszakok váltják egymást.

Előre szólok: a most következő felsorolás nagyon pontatlan és elnagyolt lesz, de képtelenség az elmúlt 50 év zenéit egy rövid blogpostban összefoglalni.

A főbb hullámok

 

Volt a hippikorszak, ami egy kimondottan nőies korszak volt. Mesélte nekem egy hatvan körüli német néni, aki igazi hippi volt, hogy akkoriban a hosszú hajak és a bő ruhák kimondottan a férfi nemi jelleg eltakarására szolgáltak: az volt az ideológia, hogy elég a háborúkból, és a háborúk okai a férfias férfiak - jellemző, hogy amikor a nyolcvanas években először látott géppel rövidre nyírt hajú férfit, teljesen leparázott, hogy úristen, egy náci. Illusztrációként hallgassunk meg mondjuk egy Grateful Dead koncertfelvételt '72-ből.

A kissé nehezen besorolható punkot átugorva a hetvenes évek végétől a kilencvenes évek elejéig a kemény rockra, metálra épülő korszak újra egy férfias szemléletet hozott vissza, ennek a korszaknak az igazi szimbóluma, kordokumentuma szerintem a Don't Tread On Me (a videó nem eredeti, csak a nóta). És azt hiszem, nem véletlen, hogy ez jó adag késéssel, de egybeesett a világpolitikában a Reagen-Thatcher-féle konzervatív reneszánsszal (a zenének mindig elég nagy spétje van, pl. az építészet sokkal hamarabb reagálja le a korszellem változásait).

Ez a nóta már a kilencvenes évek közepe fele is furcsa anakronizmusnak hatott, mert addigra már a az elektronikus (dance, techno stb.) zenékkel újra egy nőiesebb korszak jött vissza. Roppant jellemző, hogy például míg az ezt megelőző rock-korszakban a férfias, aggresszív karakterű drogok voltak népszerűek - kokain és alkohol -, a techno-korszakban félig-meddig a hippikorszak "szeretetdrogjai" jöttek újra divatba.

Bár vannak még nagy partik és vannak még jó elektronikus zenék, de az az igazi "vibe" már a múlté, gyakorlatilag a mainstream újra a rock, de egy lágy, nyálas, emo-rock ill. gitáros britpop fele fordult - ez még mindig a nőies korszak folytatása, sokkal gagyibban, jelzem.

Hogyan tovább?

Logikus tehát, hogy újra egy férfias korszak jön, de valahogy nem tudom azt elképzelni, hogy a Guns'N'Roses és a Metallica keményen őszinte, megmondós, harcias, macsósan férfias, és egy kicsit őszintén szólva éretlen világa jöjjön vissza. Valahogy nem érzek rá általános igényt. Nincs benne a levegőben egy újabb Wherever I May Roam. Egyszerűen nincs.

A jóslatom tehát az, hogy ugyan férfias korszak jön, de máshogy. Felnőttebben, érettebben, szolidabban. Az új férfias ideál már nem a tizen-húszonéves, lázadó Man-O-War-harcos, hanem a harmincas-negyvenes őszinte, de nem durva, érett férfi lesz. Őszinte zene lesz, de nem úgy, mint akkor volt: hogy erőltetetten odamondós. Inkább... tényleg őszinte zene: életszagú, örömöt-szomorúságot teljesen nyíltan felvállaló, elbeszélő jellegű, hogy úgy mondjam, balladaszerű.

Ami a felhasznált hangszereket illeti, számomra megdöbbentő, hogy az elektronikus hangszerek mekkora óriási lehetőségeket nyitottak meg a kreatív alkotók előtt, és a legtöbben ezzel mennyire nem tudtak élni.

Richard Wagnernek nem csak hogy új hangszereket, de még egy új operaházat is fel kellett találnia, mert az a zene, ami a fejében kész volt, annyira meghaladta a kora lehetőségeit. Durva belegondolni, mit tudna kihozni a mai stúdiótechnikából. Ehhez képest az elektronikus zenében az előadók nagy része egymást másolta csak vagy gagyi effekteket dobált egymásra. Egyszerűen arról van szó, hogy ma már az emberi tehetség korlátai és nem a technikai lehetőségek jelentik a szűk keresztmetszetek, a mai technológia megérdemelné, hogy Richard D. James -ek légiója vegye kezelésbe, de hát belőlük kevés van.

Ebből következik az, hogy vissza fognak jönni a hagyományos hangszerek, az akusztikus gitár, a zongora, mert egész egyszerűen a legtöbb előadó képtelen az elektronikus hangszerek lehetőségeit kihasználni, jobb neki tehát, ha valami olyat használ, ami kevesebbet tud, mert kevésbé jön zavarba, jobban oda tud figyelni a részletekre stb.

OK, tehát a jóslat őszinte, férfias, de érett, nem túl vad, magukat komolyan vállaló zenészek, és hagyományos hangszerek.

A country lenne az?

Nos, a fentieknek leginkább megfelelő műfaj a modern country. Persze sok borzalmas country van - de mint a fenti klipből látszik, azért ez a műfaj rengeteget fejlődött. A Puff The Magic Dragon-féle szörnyűségektől már nagyon messze vannak, fel is lehetne tenni a kérdést, hogy a fenti szám ugyan mitől is country -  mert van a faszinak egy cowboykalapja meg némi falusi akcentusa, attól country? Mert amúgy egyszerűen csak egy szólóénekes, azt kész, nem?

Nos, a szövege miatt country. Ez nagyon rég óta jellemzője a countryműfajnak, hogy a szövegek nagyon őszinték, nem a durva, bele-az-arcodba módon, hanem tényleg: az életről szólnak, mesterkéltség és kamu nélkül. Ez tesz bármilyen - sima, hagyományos hangszeres - szólóénekes-számot countryvá. Hogy ez azok közé a ritka énekes-műfajok közé tartozik, amelyek nem egy színdarabot adnak elő, hanem beszélgetnek a hallgatóval.

Ez például arról szól, hogy Timnek meghalt az apja, és ebből azt tanulta, hogy úgy érdemes élni, mintha hamarosan meghalnánk - megbecsülve minden pillanatot. Hát, nem az a tipikus poptéma...

És amikor úgy egy perc környékén megjegyzi, hihetetlenül mesterkéletlen, őszinte, hétköznapi, természetes hangon, hogy "Man, what'cha do?" ("Látod? Ez van. Mit lehet tenni?..."), nos, az szerintem egy új zenei korszak szimbólumává is válhat.