Korábban bemásoltam egy részt Steven Sailernek a The American Conservative-ban megjelent, Fragmented Future (kb. szétesett jövő) c. írásából, de ez a téma megérdemel egy fordítást. Nem az egész cikkét, inkább csak a számunkra is érdekes részét.
Az elmúlt századok során az együttműködés fontossága időnként bejött, máskor kiment az értelmiségi "divatból". A társadalmi kohéziónak a történelmi folyamatokban, ciklusokban játszott szerepének egyik korai szószólója a 14. századi arab államférfi és tudós, Ibn Khaldun volt, aki dokumentálta, hogy az észak-afrikai uralkodó dinasztiák többnyire szegény sivatagi törzsekként kezdték, akik mindenben hiányt szenvedtek, kivéve azt az egy dolgot, amit ő úgy hívott, hogy "aszábija" (angol: asabiya), avagy társadalmi szolidaritás, összetartás. (Egyébként a szó eredeti jelentése: ínszalag, ami összefogja a csontokat - Shenpen). Csatában az tette őket félelmetes ellenféllé, hogy habozás nélkül áldozták fel magukat egymásért. De ahogy meghódítottak egy civilizált, partmenti államot, az egyenlőtlenség elkerülhetetlen növekedése elkezdte csökkenteni ezt az összetartást, egészen addig, amíg néhány generációval később a növekvő széthúzás lehetővé tette, hogy egy másik, még nagyon összetartó sivatagi törzs legyőzze és megbuktassa őket.
Nemrégiben a princetoni biológus Peter Turchin aggasztó irányba terjesztette ki Ibn Khaldun elemzését: megmutatta, hogy semmi sem generálja jobban a társadalmi összetartást, mint egy közös ellenség. Turchin megmutatta, hogy erős államok általában etnikai határvonalak mentén jönnek létre, ahol az eléggé különböző népek közötti konfliktusok meggyőzik az egy etnikumba tartózakat arról, hogy jobb félretenni a kisebb konflikusaikat és összetartani, mintsem hogy legyőzze őket a másik. Például, Németország belső területeit egészen 1870-ig kicsi, civakodó hercegségek uralták, és erős királyságok csak ott alakultak ki, ahol a németek más népekkel érintkeztek: Poroszországban, ahol a baltiakkal és a szlávokka, illetve Ausztriában, ahol a magyarokkal és a szlávokkal.
Hasonlóképpen, a tizenhárom amerikai gyarmatot először a franciákkal és az indiánokkal, később a brit koronával vívott harcok ragasztották össze. (...)
Fél évezreddel Ibn Khaldun után Alexis de Tocqueville híres elemzésében Amerika sikerét nagyrészt annak tulajdonította, hogy:
"Folyton társulásokat hoznak létre. Nem csak ipari és kereskedelmi részvénytársaságokat, hanem ezeféle egyéb társulást - vallási és erkölcsi szerveződéseket, komoly vagy hiábavaló, nagyon általános vagy nagyon korlátozott, nagyon nagy vagy nagyon kicsi társulásokat. Véleményem szerint a legfigyelemreméltóbb jelenség az intellektuális és erkölcsi társulások szerepe Amerikában."
A közgazdaságtan átalakulása egy inkább technikai, mint empirikus tudományággá eléggé nehézzé tette, hogy komolyan gondolkozzunk az összetartás szerepén. Jóval egyszerűbb volt matematikai modelleket létrehozni, amelyek azon a feltételezésen alapulnak, hogy az emberi viselkedést az önérdek motiválja, annak ellenére, hogy ez a nézőpont nagyon nehezen magyarázhat meg olyan eseményeket, mint például az első világháborúban tapasztalt önfeláldozó összetartás.
A kilencvenes években gyakran esett szó róla, hogy a posztszovjet társadalmak átalakulásában a civil társadalomnak döntő fontosságú szerepet kell játszania, ám ennek ellenére a szabadpiaci közgazdászok sokkterápiás megközelítése győzött Oroszországban (meg nálunk is - Shenpen), ami katasztrofális eredményekkel járt, mert gengszterek rabolták szét a nemzeti vagyont. (Itt persze hozzá lehetne tenni, hogy a rablás definíció szerint nem szabadpiac, mert a piac definíciója az, hogy mindenki azt adja el, ami jog szerint az övé... - Shenpen)
A összetartás-téma tudományos megközelítésének felélesztésében fontos szerepet játszott Francis Fukuyama 1995-ben megjelent, "Bizalom: a társadalmi erények és a jólét megteremtése" című könyve. Fukuyama azt a kényes témát vette fel, hogy az amerikaiak, az északnyugat-európaiak és a japánok elég jól tudnak együttműködni ahhoz, hogy nagy cégeket, nagy szervezeteket hozzanak létre, míg más fejlett társadalmak, például Olaszország vagy Tajvan, ritkán tudnak túlnövekedni a kis, családi vállalkozások szintjén.
(Mint Luigi Barzini megjegyezte az "Az Olaszok" c. könyvében, Szicíliában őrültség lenne kisebbségi résztulajdont vásárolni egy cégben, így nem is teszi azt senki. (Miért? Mert átverné a többségi tulaj? Gondolom. - Shenpen) ) Fukuyama óvatosan elkerülte viszont a témánakk azt a részét, hogy a világ meglehetősen nagy területein, például Afrikában, Latin-Amerikában vagy a Közel-Kelet mind a közbizalom, mind a technológiai fejlettség eléggé alacsony szinten áll.
Mivel közgazdászként diplomáztam és a hetvenes években közel álltam a libertarianizmushoz, mindig is feltételeztem, hogy Amerikát az individualizmus tette naggyá. De néhány külföldi út kételyeket ébresztett bennem.
Amikor 1978-ban először merészkedtem Buenos Aires autópályáira, faragatlan individualisták egész hordájával találkoztam. Otthon, Los Angelesben, mindenki az útra felfestett sávokban közlekedik, de Argentinában körülbelül csak minden harmadik autós vette figyelembe a sávokat. Másik harmaduk beállt két sáv közé és jól láthatóan a sávokban vezetőket nézte agyhalott idiótának, harmadik harmaduk meg tett az egészre magasról és ment, amerre látott...
Egy évre rá az akapulkói (Mexikó - Shenpen) tengerparton ültem néhány régi főiskolai cimborámmal, és próbáltuk elhessegetni a ránk szállt drogdílereket. Az egyik különösen kitartó dílert a végén már azzal próbáltuk lerázni, hogy pont nincs nálunk pénz, mire előrántott egy hordozható hitelkártya-olvasót... ami azért így a hetvenes évek végén eléggé komoly vállalkozó szellemről tett tanúbizonyságot.
Ekkor kezdtem el gondolkozni rajta, hogy miért van az, hogy mi, amerikaiak engedhetjük meg magunknak, hogy luxuskörülmények közé járjunk Mexikóba nyaralni és miért nem fordítva. A minket nyaggató dílerek, mindenféle árusok és egyéb egyéni vállalkozók legalább annyira keményen dolgoztak és ambíciózusak voltak, mint mi. Tehát Mexikó hátránya valószínűleg inkább a nagyobb szervezetek, nagyobb cégek gondatlanságában és korruptságában keresendő. Egyszerűen úgy néz ki, hogy a mexikóiak a családinál nagyobb méretben nem nagyon tudnak hatékony szervezeteket létrehozni. (...) A mexikói közéletet úgy lehetne definiálni, hogy visszaélés a hatalommal a meggazdagodás érdekében, illetve visszaélés a vagyonnal a hatalomhoz jutás érdekében.
Aha. Hát ez utóbbi különösen ismerősen hangzik. Hm. Konkrét megoldási javaslat nincs a cikkben, de nekem egy nagyon halvány tippem azért van. Sailer ui. pont abban téved (ezt a részt nem fordítottam le), hogy a bizalom alapja a megbízhatóság. Szerintem nem. Szerintem a kibaszások 90%-a preventív, defenzív jellegű: előzzük meg a másikat, mielőtt ő tenné. Tehát gyakorlatilag egy alap nélküli, pusztán kölcsönösen megelőlegezett bizalom is nagyon javítana a helyzeten. És erre léteznek bizonyos hagyományos módszerek. De erről legközelebb.
Nemrégiben a princetoni biológus Peter Turchin aggasztó irányba terjesztette ki Ibn Khaldun elemzését: megmutatta, hogy semmi sem generálja jobban a társadalmi összetartást, mint egy közös ellenség. Turchin megmutatta, hogy erős államok általában etnikai határvonalak mentén jönnek létre, ahol az eléggé különböző népek közötti konfliktusok meggyőzik az egy etnikumba tartózakat arról, hogy jobb félretenni a kisebb konflikusaikat és összetartani, mintsem hogy legyőzze őket a másik. Például, Németország belső területeit egészen 1870-ig kicsi, civakodó hercegségek uralták, és erős királyságok csak ott alakultak ki, ahol a németek más népekkel érintkeztek: Poroszországban, ahol a baltiakkal és a szlávokka, illetve Ausztriában, ahol a magyarokkal és a szlávokkal.
Hasonlóképpen, a tizenhárom amerikai gyarmatot először a franciákkal és az indiánokkal, később a brit koronával vívott harcok ragasztották össze. (...)
Fél évezreddel Ibn Khaldun után Alexis de Tocqueville híres elemzésében Amerika sikerét nagyrészt annak tulajdonította, hogy:
"Folyton társulásokat hoznak létre. Nem csak ipari és kereskedelmi részvénytársaságokat, hanem ezeféle egyéb társulást - vallási és erkölcsi szerveződéseket, komoly vagy hiábavaló, nagyon általános vagy nagyon korlátozott, nagyon nagy vagy nagyon kicsi társulásokat. Véleményem szerint a legfigyelemreméltóbb jelenség az intellektuális és erkölcsi társulások szerepe Amerikában."
A közgazdaságtan átalakulása egy inkább technikai, mint empirikus tudományággá eléggé nehézzé tette, hogy komolyan gondolkozzunk az összetartás szerepén. Jóval egyszerűbb volt matematikai modelleket létrehozni, amelyek azon a feltételezésen alapulnak, hogy az emberi viselkedést az önérdek motiválja, annak ellenére, hogy ez a nézőpont nagyon nehezen magyarázhat meg olyan eseményeket, mint például az első világháborúban tapasztalt önfeláldozó összetartás.
A kilencvenes években gyakran esett szó róla, hogy a posztszovjet társadalmak átalakulásában a civil társadalomnak döntő fontosságú szerepet kell játszania, ám ennek ellenére a szabadpiaci közgazdászok sokkterápiás megközelítése győzött Oroszországban (meg nálunk is - Shenpen), ami katasztrofális eredményekkel járt, mert gengszterek rabolták szét a nemzeti vagyont. (Itt persze hozzá lehetne tenni, hogy a rablás definíció szerint nem szabadpiac, mert a piac definíciója az, hogy mindenki azt adja el, ami jog szerint az övé... - Shenpen)
A összetartás-téma tudományos megközelítésének felélesztésében fontos szerepet játszott Francis Fukuyama 1995-ben megjelent, "Bizalom: a társadalmi erények és a jólét megteremtése" című könyve. Fukuyama azt a kényes témát vette fel, hogy az amerikaiak, az északnyugat-európaiak és a japánok elég jól tudnak együttműködni ahhoz, hogy nagy cégeket, nagy szervezeteket hozzanak létre, míg más fejlett társadalmak, például Olaszország vagy Tajvan, ritkán tudnak túlnövekedni a kis, családi vállalkozások szintjén.
(Mint Luigi Barzini megjegyezte az "Az Olaszok" c. könyvében, Szicíliában őrültség lenne kisebbségi résztulajdont vásárolni egy cégben, így nem is teszi azt senki. (Miért? Mert átverné a többségi tulaj? Gondolom. - Shenpen) ) Fukuyama óvatosan elkerülte viszont a témánakk azt a részét, hogy a világ meglehetősen nagy területein, például Afrikában, Latin-Amerikában vagy a Közel-Kelet mind a közbizalom, mind a technológiai fejlettség eléggé alacsony szinten áll.
Mivel közgazdászként diplomáztam és a hetvenes években közel álltam a libertarianizmushoz, mindig is feltételeztem, hogy Amerikát az individualizmus tette naggyá. De néhány külföldi út kételyeket ébresztett bennem.
Amikor 1978-ban először merészkedtem Buenos Aires autópályáira, faragatlan individualisták egész hordájával találkoztam. Otthon, Los Angelesben, mindenki az útra felfestett sávokban közlekedik, de Argentinában körülbelül csak minden harmadik autós vette figyelembe a sávokat. Másik harmaduk beállt két sáv közé és jól láthatóan a sávokban vezetőket nézte agyhalott idiótának, harmadik harmaduk meg tett az egészre magasról és ment, amerre látott...
Egy évre rá az akapulkói (Mexikó - Shenpen) tengerparton ültem néhány régi főiskolai cimborámmal, és próbáltuk elhessegetni a ránk szállt drogdílereket. Az egyik különösen kitartó dílert a végén már azzal próbáltuk lerázni, hogy pont nincs nálunk pénz, mire előrántott egy hordozható hitelkártya-olvasót... ami azért így a hetvenes évek végén eléggé komoly vállalkozó szellemről tett tanúbizonyságot.
Ekkor kezdtem el gondolkozni rajta, hogy miért van az, hogy mi, amerikaiak engedhetjük meg magunknak, hogy luxuskörülmények közé járjunk Mexikóba nyaralni és miért nem fordítva. A minket nyaggató dílerek, mindenféle árusok és egyéb egyéni vállalkozók legalább annyira keményen dolgoztak és ambíciózusak voltak, mint mi. Tehát Mexikó hátránya valószínűleg inkább a nagyobb szervezetek, nagyobb cégek gondatlanságában és korruptságában keresendő. Egyszerűen úgy néz ki, hogy a mexikóiak a családinál nagyobb méretben nem nagyon tudnak hatékony szervezeteket létrehozni. (...) A mexikói közéletet úgy lehetne definiálni, hogy visszaélés a hatalommal a meggazdagodás érdekében, illetve visszaélés a vagyonnal a hatalomhoz jutás érdekében.
Aha. Hát ez utóbbi különösen ismerősen hangzik. Hm. Konkrét megoldási javaslat nincs a cikkben, de nekem egy nagyon halvány tippem azért van. Sailer ui. pont abban téved (ezt a részt nem fordítottam le), hogy a bizalom alapja a megbízhatóság. Szerintem nem. Szerintem a kibaszások 90%-a preventív, defenzív jellegű: előzzük meg a másikat, mielőtt ő tenné. Tehát gyakorlatilag egy alap nélküli, pusztán kölcsönösen megelőlegezett bizalom is nagyon javítana a helyzeten. És erre léteznek bizonyos hagyományos módszerek. De erről legközelebb.
Utolsó kommentek