Szinte lehetetlen Magyarországon jobboldali öndefiníciójú fiatalemberekkel úgy beszélgetni, hogy hamar szóba ne hoznák a "korunkra jellemző parttalan materializmust" és annak embertelen mivoltát. Hosszas lelkizés kell ahhoz, hogy kiderüljön: alapvetően nem a filozófiai  értelemben materializmusra, hanem inkább az anyagiasságra, "pénzhajhászásra" gondolnak, és annak is csak bizonyos, penetráns aspektusaira - konkrétan, a terepjárós sajtfejűekre és a profitorientált médiából kultúra helyett ömlő rágógumira. Gondolkozzunk el ezen egy kicsit!

Rossz dolog-e valójában a pénz, a profit és feltétlenül szükséges-e, hogy a profitorientáltság efféle kellemetlen torzulásokhoz vezessen?

Szerintem, alapvetően, nem. Induljunk ki abból, hogy kétféle érték létezik - számszerűsíthető és nem számszerűsíthető.

A nem számszerűsíthető értékekre jellemző, hogy csak viszonylag homályosan tudjuk őket egymáshoz viszonyítani - pl. mi a jobb, egy partner, akivel nem igazán szeretitek egymást, vagy egy haver, akit nagyon-nagyon kedvelsz? Hát a jófene tudja ezt pontosan eldönteni. Ebből egyébként következik is, hogy a nem számszerűsíthető értékek nagyjából kívül is esnek a szigorú értelemben vett politika területén, mert a politika feladata, hogy objektív szabályokat hozzon létre, azt pedig csak akkor lehet, ha a dolgok mérhetőek. Van persze hogy állást kell foglalni,amikor valami nyilvánvalóan rossz és ártalmas... de alapvetően a nem számszerűsíthető értékek területe csúszós talaj, ahol óvatosan érdemes mozogni.

Vannak aztán a számszerűsíthető értékek. Ilyenek jellemzően az árucikkek, szolgáltatások. Ezen értékek legtermészetesebb mérőszáma a pénz. A modern pénz nem kötődik semmilyen önmagában vett értékhez, mint pl. az arany - ami egyébként baj, de hagyjuk ezt most - hanem egyszerű mérőszám egy elektronikus bankszámlán és az árucikkek egymáshoz viszonyított, közmegegyezéses arányát fejezi ki.

Alapvetően a tartalmas és jelentőségteljes élethez mind számszerűsíthető, mind nem számszerűsíthető értékekre szükségünk van. Például, tegyük fel, hogy családot, gyerekeket szeretnénk. Ehhez szükségünk van egy partnerre, akit szeretünk és kinézzük belőle, hogy jó szülő lesz - ez nem számszerűsíthető érték. Ha viszont azt is szeretnénk, hogy a gyerekek ne az utcán játsszanak a kutyaszarral, akkor kell egy ház is, valahol a zöldövezetben. Ez számszerűsíthető érték, pénz kell hozzá. Nem is kevés. Kérdem én - van abban bármi rossz, ha e cél érdekében a törvények és a tisztesség betartásával, de alapvetően anyagiasak vagyunk - megtakarított pénzünket próbáljuk befektetni, munkahelyünkön előre jutni vagy jobban tejelő állást keresni, esetleg magunk is  vállalkozni, és így tovább?

Természetesen nem mindegy, hogy mit kell feláldozni érte - p. szabadidőt, függetlenséget, netán némi büszkeséget, az belefér, tisztességet vagy önbecsülést viszont nem kéne. Igen ám, de egy normálisan működő kapitalizmusban a tisztességtelenség amúgy sem volna kifizetődő hosszú távon, tehát végső soron fel sem merülne az ötlet.

Hasonlóan, ha valami más célunk van, mondjuk utazni, világot látni vagy könyveket gyűjteni, teljesen természetes, hogy ennek érdekében anyagiasnak kell lennünk. Vannak persze más célok is, mint például egy nagy, látványos verda vagy aranyfukszok és kurvák, amelyek már megkérdőjelezhetőek, de alapvetően egy normális társadalom arról szólna, hogy józan határok között el kell fogadnunk mások preferenciáit, ugyanis ha megpróbáljuk szívatni azokat, akiknek más az életről az elképzelésük, jó eséllyel ők is vissza fognak szívatni, és egyáltalán nem biztos, hogy mi vagyunk az erősebbek. És még ha igen is, ki a fene akar folyton konfliktusokban, feszültségben élni? Szóval, jobb a békesség.

A lényeg  viszont ott van, hogy egy normális kapitalizmusban a tehetség, intelligencia és a jövedelmi viszonyok erős korrelációt mutatnak egymással. Hogy egy család több örömet tud okozni, mint egy sportkocsi böszme basszusládával a csomagtartóban, ennek felismeréséhez intelligencia kell. Ebből kifolyólag egy normális kapitalizmusban jellemzően azoknak van pénze, akik értelmesen is használják fel azt, mivel mindkettő alapja az intelligencia. Hasonlóan ehhez, a tömegkultúra értéktelenségének felismeréséhez is intelligencia kell. Mivel egy normális kapitalizmusban jellemzően az értelmes embereknek szokott pénze lenni, ezért nagyon is megéri őket színvonalas kulturális javakkal kiszolgálni, mert bár kevesen vannak, de nagy vásárlóerőt képviselnek. Ezért egy normális kapitalizmusban a profitorientált motiváció igen gyakran a minőség és az értékek  megőrzésének és fejlesztésének irányába mutat.

Ma Magyarországon nincs normális kapitalizmus. Crony capitalism van ("haverkapitalizmus", remek kifejezés), mert az anyagi siker, a meggazdagodás, vagy akár csak a tisztes jólét alapvetően nem a piactól, hanem az államtól függ - az állam a legjobb vevő, a legjobb fejőstehén, a legjobb tippadó a spekulációra és így tovább. Az állam számtalan lehetőséget nyújt a tisztességtelen meggazdagodásra. Ugyanez a probléma, kisebb mértékben, de jelen van Nyugat-Európában, és még kisebb mértékben, de Amerikában is - mert rájuk is hatottak a szocialista eszmék, csak kisebb mértékben. Ahol és amikor normális kapitalizmus volt, mint pl. a XIX. századi Angliában és Amerikában, akkor jellemzően működött a családi élet, működött a kultúra, ritka volt gazdag tahó, egész egyszerűen azért, mert a piac természetes szelekciója folytán egy normális kapitalizmusban a pénz hajlamos az értelmes embereknél kikötni.

Jelenleg egy olyan társadalomban élünk, ahol a kapitalizmus normális szelekciós rendszere nem érvényesül. A meggazdagodáshoz-jóléthez nem tehetség, intelligencia, kemény munka és kockázatvállalás szükséges, hanem haverok a megfelelő helyen és jó adag gátlástalanság.

Továbbmegyek: ez a rendszer nem csak hogy nem szelektál, hanem kifejeztten kontraszelektált. Elmondom, hogy miért. Régen, a hatvanas-hetvenes években alapvetően buta emberek kerültek az MSZMP fontosabb pozícióiba - voltak kivételek, pl. az MNB-vonal Feketétől Járaiig, de pl. az ipar nagyon durván kontraszelektált volt - ugyanis az értelmesebbek képtelenek voltak jó képet vágni ahhoz a végtelenül ostoba ideológiához, amit be kellett vágni és vissza kellett böfögni. Az a tapasztalat, hogy az ember az erkölcsi érzékét gyakran félre tudja tenni a boldogulás érdekében (sajnos) - de az intelligenciáját nem. Ha olyasmit kell elfogadnunk, ami az intelligenciánk számára sértő, mert akkora hülyeség azt nem tudjuk huzamosan elviselni. Azonkívül a buta emberek mindig összetartanak és kigolyózzák maguk közül a rájuk veszélyes okosabbakat. És bár ehhez képest már a harmadik generációnál tartunk, alapvetően ez az elit folyamatosan úgy alakult-fejlődött-örökítődött, hogy alapvetően magukfajta emberek csapódtak hozzájuk, mert mások egyszerűen nem bírták elviselni őket. Egyszer volt szerencsétlenségem részt venni egy efféle párttitkár-vállalkozó família esküvőjén - ahol a nagypapa volt a párttitkár, az örömpapa a vállalkozó, a vőlegény meg egyszerűen csak egy rettentő nagy rántott paraszt - valami végtelenül visszataszító volt, ahogy viselkedtek, ahogy mulattak.

A lényeg tehát ott van, hogy a "hasonló a hasonlónak örül" elv alapján a régi rendszer kontraszelekciója a mostani "tűz közelieknél" is érvényesül, mert folyamatosan átörökítődött. Itt van, azt hiszem, az alapvető különbség a Nyugat és Magyarország között. Nyugaton is erős az állam befolyása, tehát jelen van a haverkapitalizmus, de valahogy a rendszer még oda nem jutott el, hogy kimondottan kontraszelektáljon, hanem csak nem szelektál, vagy nem eléggé erősen. Vagyis, Nyugaton értelmesnek lenni nem kimondott hátrány, csak nem kellően nagy előny. Nálunk viszont hátrány. Persze, egy szinting nem hátrány, mert dolgozhatsz senior rendszermérnökként egy cégnél, ha tényleg jó vagy, megkeresel 400 nettót és nem olyan nagyon rossz az, de ennél följebb ritkán juthatsz, mert e szint fölött már a sikerhez kapcsolatrendszer szükséges, ami ha nem is közvetlenül, de áttételesen bizony kötődik az államhoz, amiből az is következik, hogy ez bizony a régi kontraszelektált gárdából leszármazó társasághoz kötődik jópár szállal - és ez a társaság pedig nem fog befogadni, ha túl barázdált nekik az agyad.

Ezért hát nem az anyagiassággal vagy a materializmussal van baj, hanem alapvetően az állammal. Idealista misztifikálás helyett fel kell ismerni, hogyan nyomja el az állami elosztás és ellopás jelenlegi rendszere a normális társadalmi szelekciót és arról kellene beszélni, hogy mit lehetne ez ellen tenni.