Most ekezetek nelkul, mert melobol irok. John Derbyshirenek van egy erdekes irasa itt. Roviden: a kulonbozo embercsoportok kozotti kulonbsegek tagadasa egyreszt nem igaz, masreszt igen negativ hatasai vannak, harmadreszt meg minek eroltetni, hiszen a csoportkulonbsegek nem jelentenek automatikusan egyeni kulonbsegeket - ha egy olyan csoportba tartozol, amelynek tagjai valamiben atlagosan gyengebbek masoknak, abbol nem kovetkezik, hogy ez rad is igaz. Az kovetkezik csak belole, hogy ennek eselye nagyobb 50%-nal. (Ekkora okorseget meg hogy irhattam le? Helyesen: ha minden mas tenyezo egyforma, akkor valamivel nagyobb az eselye.) Ha nem jott be, hat nem jott be, orulj neki es legyel buszke ra.
De nem is ez az erdekes a cikkben, hanem az a bajosan naiv, kicsit megmosolyogtato, regimodi szerenyseg, hogy mindannyuinkra igaz az, hogy nehany dologban jok vagyunk, nehany mas dologban elfogadhatoan teljesitunk es egeszen sok mindenben meg gyalazatosan rosszul. Felhozza peldanak, hogy keptelen megtanulni teniszezni, pedig a faterja nagyon jol nyomta, es a sajat szakmajaban is - matek-statisztika tanar - vagy fel tucat embert ismer, aki jobb nala. Akkor meg miert kellene folyton kiakadni azon, hogy egyik vagy masik embercsoport valamiben atlagosan gyengebb egy masiknal?
Azert megmosolyogtato ez a dolog, mert ez a fajta szerenyseg, korlataink, gyengeink vidam es oszinte elismerese, mintha teljesen hianyozna korunk kulturajabol, nem? Folyamatosan azt halljuk, hogy mi mindannyian egyenisegek vagyunk (Brian elete megvan?), mindannyian kulonlegesek vagyunk, es ha valamiben nem vagyunk jok, akkor az annyira termeszetellenes, hogy automatikusan valami vagy valaki mas tehet rola: vagy betegsegnek nevezzuk (nem buta a gyerek, csak diszlexias, nem neveletlen, hanem hiperaktiv, az alkoholista nem gyenge akaratu, hanem alkoholbeteg stb.), vagy pedig a tarsadalom aldozatanak tartjuk magunkat. Onkritika, onreflexio, realis onkep mintha elavult fogalmak lennenek.
Nem ez van a jarvanyos onbizalomhiany mogott is vajon ? Hogy tul sokat varunk magunktol, mert gyarilag kulonlegesnek kepzeljuk magunkat, aztan persze, hogy lezuhan az onbizalmunk, amikor kiderul, hogy nem igaz.
De nem is ez az erdekes a cikkben, hanem az a bajosan naiv, kicsit megmosolyogtato, regimodi szerenyseg, hogy mindannyuinkra igaz az, hogy nehany dologban jok vagyunk, nehany mas dologban elfogadhatoan teljesitunk es egeszen sok mindenben meg gyalazatosan rosszul. Felhozza peldanak, hogy keptelen megtanulni teniszezni, pedig a faterja nagyon jol nyomta, es a sajat szakmajaban is - matek-statisztika tanar - vagy fel tucat embert ismer, aki jobb nala. Akkor meg miert kellene folyton kiakadni azon, hogy egyik vagy masik embercsoport valamiben atlagosan gyengebb egy masiknal?
Azert megmosolyogtato ez a dolog, mert ez a fajta szerenyseg, korlataink, gyengeink vidam es oszinte elismerese, mintha teljesen hianyozna korunk kulturajabol, nem? Folyamatosan azt halljuk, hogy mi mindannyian egyenisegek vagyunk (Brian elete megvan?), mindannyian kulonlegesek vagyunk, es ha valamiben nem vagyunk jok, akkor az annyira termeszetellenes, hogy automatikusan valami vagy valaki mas tehet rola: vagy betegsegnek nevezzuk (nem buta a gyerek, csak diszlexias, nem neveletlen, hanem hiperaktiv, az alkoholista nem gyenge akaratu, hanem alkoholbeteg stb.), vagy pedig a tarsadalom aldozatanak tartjuk magunkat. Onkritika, onreflexio, realis onkep mintha elavult fogalmak lennenek.
Nem ez van a jarvanyos onbizalomhiany mogott is vajon ? Hogy tul sokat varunk magunktol, mert gyarilag kulonlegesnek kepzeljuk magunkat, aztan persze, hogy lezuhan az onbizalmunk, amikor kiderul, hogy nem igaz.
Utolsó kommentek